Eredeti webhely: http://donna-szeretet.blogspot.com/
Első része: Szülő
Első része: Szülő
(Nessie szemszöge)
A hazafelé utam rövidnek bizonyult mivel 160 km/h-val repesztettem az erdő közt is, és mivel elég közel laktam Cullenék házához, ezért a városba érve sem lassítottam. Befaroltam az autó bejáróra, kipattantam a járműmből és a ház felé indultam, hogy bent egyek valamit, megfürödjek és eltegyem magam holnapra.
Reggel a One Republic – Mercy című számára ébredem ugyanis ezen a számon csörög a mobilom. Igen, ám de én hülye olyan lendülettel ültem fel, hogy még a nyakam is beleroppant – ami csodának számít, szóval elég nagy lendület lehetett. Felkaptam a telefont és megláttam, hogy Dem neve villog a kijelzőjén… Uh, elfelejtettem visszahívni este! Megnyomtam a zöld gombot és meg is hallottam, Dem ingerült hangját.
- Renesmee Carlie Volturi! – üvöltötte Dem nekem pedig el kellett a fülemtől kissé tartanom a telefont, mert tényleg nagyon hangosra vette a figurát.
- Igen? – cincogtam.
- Hol a büdös fenébe voltál?!
- Huhh, ez hosszú sztori…
- Nekem meg jó sok időm van!
- Szóval megismerkedtem egy… - és elkezdtem mesélni, hogyan is ismerkedtem meg Cullenékkel.
- Mi?!
- Jaj, Dem könyörgöm, most mi van?
- Én tudom kik Cullenék és azt is tudom, hogy már egy jó ideje jóba vannak a farkasokkal állítólag tűzszünet van köztük, de csak akkor mehetnek a földjeikre, ha az Alfa engedélyt ad rá.
- Ohh, értem. Szóval nem ellenzed? – puhatolóztam.
- Nem, de vigyázz velünk, rendben?
- Rendben – sóhajtottam.
- És amúgy minden okés?
- Persze, elvagyok. Ma megyek Cullenékhez hogy meséljek magamról… Az vicces lesz – nevettem idegesen.
- Nem akarod elmondani az egész históriádat, gondolom, de nem is baj. Csak akkor szabad szerintem beavatnod őket, ha 100%osan megbízol bennük.
- Igen, és azért lesz nehéz, mert ha kérdezik, az állítólagos szüleimet, mit mondok? Jaj, semmi az egész hagyták, hogy elraboljanak, vagy mit mondjak? – tettem fel a költői kérdést gúnyosan.
- Nyugi csaj – nevetett Dem – Majd úgy válaszolsz, ahogy jól esik, és amúgy örülök, hogy van társaságod, Cullenék jó fejek, de először ismerd, meg őket aztán bízz bennük.
- Oké, apu – nevettem.
- Jaj, te!
- Mennem kell, tudod, én járok iskolába – húztam az agyát.
- Jó – sóhajtott lemondóan – Szia, este hívj fel!
- Hívlak – vigyorogtam majd kinyomtam a telefont a táskámba hajítottam és a szekrényhez battyogtam. Kikaptam egy fekete nadrágot, szürke egyszerű pólóval majd felkanyarintottam magamra bőrdzsekim, fekete torna csuka és irány a fürdő. Mivel nem tudtam nagyon mit kezdeni a hajammal ezért egy fekete hajpánttal hátra tűztem, visszafutottam a táskámért felkaptam a kocsi kulcsot és a suli felé vettem az utamat.
Amikor már az autóba melegedtem megnéztem, hogy mindent elraktam-e. Egy mindenes füzet… pénz… lakás kulcs… telefon… Ipod… hajgumi… valami hiányzik. Cigi! Igen, vennem kell! Remélem, a suliba adnak. Míg e gondolkodtam megérkeztem a parkolóba. Gyorsan beparkoltam, kipattantam majd körbe néztem és meg is láttam Alice-t amint nekem csápol a túl oldalról. Éppen elindultam feléjük, amikor elém ugrott Lewis, egy hatalmas vigyorral.
- Hellóka – kapta el az egyik tincsem és elkezdte tekergetni.
- Öhm… szia, Lewis – löktem arrébb a kezét és léptem hátrébb, miközben próbáltam az arckifejezésemmel a tudatára adni, hogy nem frankó nekem, amit csinál.
- Szóval… azt akartam kérdezni, hogy lenne-e kedved elmenni moziba szombaton?
- Még átgondolom – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Szuper – morogta – Nah én megyek, akkor gondold át – mondta sóhajtva majd végigsimított az arcomon és tovább állt. Én meg – miután láttam, hogy már megfordult – undorodott fejjel elindultam Cullenék felé. Jacob amint észrevette – vagy halotta, nem tudom – hogy megyek felemelte a fejét és egy meleg mosollyal elém jött.
- Szia.
- Szia – motyogtam vissza.
- Mi újság? Felhívtad a Volturis haverod? – morogta a végét.
- Igen, aggódott értem.
- Inkább én aggódhatnék, hogy ilyenekkel barátkozol – morgott továbbra is, bennem meg kezdett felmenni a pumpa, ugyanis rühellem, ha meg akarnak védelmezni amikor erre egyedül is képes vagyok.
- Milyenekkel? Nem tudsz rólam semmit sem! Nem tudod milyen a múltam és honnan tudod… lehet, hogy sokkal rosszabb vagyok, mint egy Volturis – vágtam hozzá majd kikerülve odamentem Lucashoz.
- Figyelj tegnap láttam, hogy dohányzol és nekem pont elfogyott és nem volt időm venni és…
- Vegyél – nyújtotta felém a dobozt.
- De csak egy van benne – néztem fel rá, mire ő nagyot fújva belenyúlt a táskájába és kivett belőle egy bontatlan dobozt.
- Vegyél – mondta mire én kivettem és meggyújtottam.
- Amúgy, sziasztok – csaptam a homlokomra két szívás közben.
- Látom most felkészültél – mutatott a lábamra Bella.
- Igen – nevettem fel – Tudod, nagyon-nagyon béna vagyok, nem tudom kim volt ilyen… két ballábas dehogy nekem kijutott belőle bőven az biztos.
- Én egyáltalán nem vagyok béna, semmiben – vigyorgott Lucas – Pedig any… azaz Bella is béna volt még emberként – suttogta az utolsó szót, mire Edward kapott egy „hanemfogodbenagyongyorsanfiamseggberuglak” pillantást.
- Egyszóval szerencsétleneknek áll a világ… azaz nekem – motyogtam, és a szavaimat nagy csönd követte, amit Emmett szakított meg.
- Menjünk be emberek! Mindjárt csöngetnek és ugye egyikünk se akarja, hogy elkéssünk – vigyorgott majd elkapta Rose kezét és elindultak, mi meg utánuk. Én végig Lucas mellett mentem, nem akartam Jacob közelébe lenni, idegesített, hogy játssza a nagyfőnököt, pedig nem is ismerjük egymást.
- Mikor kezdhetem a kérdéseket? – hallottam meg Alice suttogását, amit Edwardnak intézett.
- Most – válaszoltam a kérdezett helyett, megfordulva hátrafelé menve.
- Nessie! – kiáltotta Jake én pedig éreztem, ahogyan neki megyek valakinek, és ha az a valaki nem fog meg, most egy óriási tócsában üldögélnék. Gyorsan megfordultam, hogy magyarázkodni kezdhessek, de csak Jake állt mögöttem én pedig morcos fejjel elmotyogtam egy „köszt” és tovább álltam.
Az első órám francia volt Edwarddal és Bellával, akik megkértek, hogy üljek be melléjük egy hármas padba. Nekem ehhez semmi kedvem nem volt, mert inkább ülök egyedül, mint hogy azt nézzem, ahogy nyalják-falják egymást. Viszont megleptek, mert beültetettek maguk közé és a kérdő pillantásomra Edward csak annyit mondott vigyorogva hogy „vannak kérdéseink és csak úgy tudunk mind ketten kérdezni, ha középre ülsz” én pedig csak hátradőltem és vártam azokat a kérdéseket, mert már nagyon túl akartam ezen esni.
- Hol vannak a szüleid? – tette fel az esti kérdést Bella roppant izgatottan.
- Nekem nincsenek szüleim – mondtam egy szuszra.
- Honnan tudod, hogy nincsenek? – könyökölt fel Edward.
- Ha lennének, most nem lennék itt. Anyámat felcsinálta egy vámpír anyám megszült, gondolom nagy nehézségek közepette majd, hipp-hopp, elhagytak… vagy valami ilyesmi. Nem tudom pontosan, világ életemben egyedül voltam.
- Te komolyan ezt hiszed? – szűrte ki a fogai között Edward mire Bella átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezét.
- Igen – válaszoltam – Miért mit higgyek? Egy szaros levelet nem hagytak, hogy te idióta nem kellesz nekünk… semmit. Esetleg örüljek, hogy ezen földön élhetek? Hát nem örülök – lett ingerült a hangom.
- Miss. Volturi, kérem, figyeljen! – hallottam Mrs. Fring hangját, mire előre fordultam majd észrevétlenül megírtam Bellának levélben hogy „majd órák után folytatom a válaszom”
Második része: Forró pillanat (befejező)
(Nessie szemszöge)
Amint kicsöngettek összepakoltam a cuccom és mivel padtársaim megvártak, Bella várakozó arckifejezését látva folytattam a válaszom.
- Szóval, nem tudom, hogy miért kellett megszülnie anyámnak, de semmi értelme nem volt… – halkult el a hangom, majd fogtam magam, és mielőtt elbőgném magam, megszaporáztam a lépteimet, és a következő órámra siettem. Nem ereszthettem volna ki a könnyeimet a nyilvánosság előtt. A gyengeségeimet inkább megtartom magamnak, ne lássa senki sem, még én sem.
Egész nap próbált valaki – ha nem épp Cullenék akkor más - a közelembe férkőzni, én - mivel nem nagyon ismertem még a helyet - egyszer azt hittem egy raktárra, hogy osztályterem és nyakig mosószeres lettem, ahogy beugrottam Lewis elől ide. Nah, bumm. Vagy tíz percet ott toporogtam, mire kopogtattak, akkorát ugrottam, hogy majdnem orra estem az egyik vödörben. Kikerekedett szemekkel fordultam meg, és egy kicsit sem lettem megkönnyebbültebb, amikor megláttam Alice-t, aki mögött ott álldogált Bella. Kinyitottam hát az ajtót, és kissé elpirultam, hogy potom két napja ismerem őket, és mind a két napon valami gáz dolog történik velem. Ennyi, Nessie a nagy Volturis, aki mindig erős és határozott két nap alatt felfedi vad idegen vámpíroknak a gyenge pontjait… tapsot magamnak.
Amíg morgolódtam, Alice elkapta a karom, és a szembe lévő lányvécébe tuszkolt, és én mindezt szótlanul tűrtem… eddig!
- Figyi, én nem akarok beleszólni, de honnan tudtad, hogy ilyen – mutattam végig magamon – gáz helyzetbe kerültem?
- Tudod a különleges képességem, hogy látom a jövőt, de titeket, félvéreket csak nagyon ritkán, de most pont volt egy vízióm rólad, és hoztam neked egy tiszta farmert – mosolygott végül.
- Oh, köszi – pirultam el, majd besurrantam egy fülkébe, magamra kaptam a tiszta nadrágot, a koszosat pedig Alice belerakta egy nejlon zacskóba, én pedig a táskámba süllyesztettem. Épp mentem volna Alice után, amikor Bella elkapta a karom, és lehajtott fejjel álldogált egyik lábáról a másikra előttem.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Öhm… csak bocsánatot szeretnék kérni, hogy kérdeztelek a szüleidről, nem hittem, hogy neked ez ilyen nehéz.
- Jaj, emiatt nem kell rosszul érezned magad, majd délután válaszok rendesen, vagyis próbálok… oké?
- Nem muszáj.
- Én szeretnék – mosolyogtam, mire ő váratlanul megsimította az arcom. és kioldalazott mellettem én pedig egy kis fáziskéséssel követtem.
- Nessie! – integetett egy magas barna srác az ebédlő végéből, én pedig Jacobot ismertem fel benne.
- Hello – motyogtam, amikor odaértem az asztalhoz, és leültem.
- Ne haragudj rám, kérlek! – nézett fel rám esdekelve, amit meg kell jegyeznem, nem értettem.
- Jacob! Nyugi! Nem kell ekkora feneket kerítened ennek az egésznek, megbocsájtok.
- Én nem akarom, hogy haragudj rám.
- Nem haragszom – ejtettem egy mosolyt, mire ő megfogta a kezem, amit eddig az asztalon pihentettem. Rápillantottam az erős mégis gyengéd kézre, és csak figyeltem az ereket, amikben ott csörgedezett Jake éltető vére.
- A véred csábító – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, s megfogva a kezét megfordítottam, hogy a csuklóját a számhoz szorítva beleszagoljak. Nem akartam megharapni, eszem ágában sem volt bántani őt, de muszáj volt egy kicsivel is többet éreznem a vére illatából. Hideg leheletemmel végig simogattam az alkarját, mire Jacob megborzongott, és hüvelyk ujjával végigsimított felső ajkamon, amit megnyaltam az után a mozdulat után. Ha nem jön az a hűs szellő az ablak felől nem is tudom, mit műveltem volna még Jacobbal, de nem történt más… szerencsére. Így is szégyenben égtem. Jacob kezét visszafektettem az asztalra, én pedig hátra dőltem a széken cékla vörös arccal.
- Sajnálom, nem tudom, mi lelt engem – hajtottam le a fejem, mire Jake átnyúlt az asztalon, és megemelte a fejem az államnál fogva.
- Én élveztem – jelent meg két piros folt az arcán, ami mosolygásra késztetett.
- Élvezted, hogy majdnem megharaptalak? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem lett volna semmi bajom – vigyorodott el.
- Oh, ha ilyen nagyfiú vagy, majd délután leteperlek, és kiszívom minden csepp véred – néztem rá kihívóan.
- Én benne vagyok – nyalta meg a szája szélét, nekem pedig kikerekedtek a szemeim.
- Idióta – morogtam.
- Áh, dehogy – dőlt ő is hátra, kezeit összefonta a mellén, és kérdőn tekintett a szemembe – Nekem is lehetnek kérdéseim? – könyökölt az asztalra.
- Persze – sóhajtottam.
- Szuper – vigyorgott – Mióta vagy Volturis? – hajolt még közelebb úgy, hogy lehelete már simogatta az arcom, én meg önkétlenül is még többet szippantottam belőle, mire összefutott a nyál a számba.
- Uhm… mire emberi években számolva elértem a hat-hét éves kort, néztem ki vagy tizenkettőnek, és összefutottam Aroval, aki befogadott, és nagyon sokat segített. Igazából, ő az én mostoha apám, sosem bántott, de megtanított mindenre, ami fontos lehet, hogy egyedül is talpon tudjak maradni.
- És mit kerestél egyedül?
- Hát, nagyon gyenge voltam, egy erdőben botorkáltam, mivel már nem volt erőm gyorsabb tempóra, és egyszer csak beleakadtam Caiusba, Marcusba, és Aroba. Ne kérdezd, hogy pont ők mit kerestek egy erdőbe, mivel mindig az őröket küldik el, de ha van valami, amit el akarnak rendezni, Aro azt mondta, hogy megfogta valami bennem, és ezért felnyalábolt, majd elvitt magukkal Volterrába.
- Volt valakid, akivel éltél, amíg csecsemő vagy kisgyermek voltál…? – jött a halk kérdés.
- Hmm… igen is, meg nem is… ez nehéz, mert ebbe eddig csak pár „embert” – mutattam az idéző jelet, mivel az illetők vámpírok voltak – avattam be, de merem remélni, hogy egyszer benned is megbízhatok annyira, hogy elmondjam – mosolyodtam el, de Jakenek bosszús volt az arc kifejezése – Mi az?
- Inkább, nem mondom, mert megharagszol, vagy felkapod a vizet.
- Megint arról van szó ugye, hogy túlságosan is megbízom a Volturiban?
- Igen – hajtotta le a fejét.
- Ez érthető – mondtam, mire felkapta a fejét, és értetlenül bámult rám – Hát, nem sok vámpírt ismersz, aki megbízik bennük – hajoltam közel arcához, hogy csak ő hallja – és érthető hogy te, mint farkas is, úgy vagy velük, hogy jobb távol tőlük, mint a közelükben lenni.
- Pontosan – nyögte ki tátva maradt szájjal.
- Ha jóba akarsz velem lenni, el kell fogadnod, hogy bizony nekem a Volturis bagázs sokat jelent.
- Remélem, egyszer én is jelentek neked annyit, mint ők – nyögte, valószínűleg meggondolatlanul.
- Ez édes – mosolyogtam.
- Ne is foglalkozz velem, meggondolatlanul fecsegek össze-vissza – rázta meg a fejét, és ismét hátra dőlt volna, ha el nem kapom a fejét és húzom egész közel magamhoz.
- Engem nem zavar – fordítottam arcán, - és nyomtam egy hideg csókot felforrósodott arcára, majd felálltam a fali órára pillantottam, és keserű mosollyal elindultam a következő, azaz az utolsó órámra, ami testnevelés volt.
Mi lehet ez az érzés, amit Jacob közelébe érzek? Ilyen velem még sosem fordult elő… hihetetlen. Próbálok embernek mutatkozni, összetalálkozok egy vámpír családdal – akik mellesleg jóba vannak az ősi ellenséggel –, és befogadnak, mintha ismernének, s megbíznak bennem. Mindig is egész elsínylett életem során nem nézhettem, hogyha egy adott helyzet töklétesnek ígérkezik – mint ez is -, mindig nyitott szemmel kellet járnom, nem hagyhattam, hogy becsapjanak. Ezt Aro tanította. És most is… Cullenék olyan idegenek, de mégis mintha ismerném őket valahonnan, csak nem emlékszem rájuk. Amikor Bella a szüleimről kérdezett… miért kérdezte? Miért érdekli őket ez egyáltalán, hogy kitől származom, hogy mennyit szenvedtem? Mennyit voltam egyedül, mint a kisujjam? Olyan szeretettel néznek rám, mint még senki, és ez a szeretet az, ami megrészegít. Igen. Nem tudok vele mit kezdeni, mert nekem ez furcsa. Egy átlag ember átlag életébe ez megszokott, de nekem nem. Aro sem néz rám így. Ő inkább… mint egy őrző, vigyázó segített felkészülni az életre, de hogy szeret-e…? Cullenék pedig… mintha közöm lenne hozzájuk, pedig tudomásom szerint, sosem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése