Twilight fanfictions: Szeretet: 7. fejezet

Eredeti webhely: http://donna-szeretet.blogspot.com/
mivel az EGÉSZ újra lesz írva, ezért amint felkerül nyár elején az első fejezet feldolgozott és hosszabb változata a régi fejezeteket TÖRLÖM az oldalról! + Megtekinthető lesz a Merengő hivatalos oldalán is: http://fanfic.hu/merengo/ - onnan is törlöm az eddigieket amint kész az átdolgozott. remélem az is tetszeni fog Nektek:)

Első része: ideje megtudnotok az igazat

(Nessie szemszöge)

Erős voltam, legyőzhetetlen. Egy másodperc töredéke alatt kiugrottam a meleget ígérő takarók alól, hogy pont a két szerencsétlen előtt érjek földet. Szandy és Vivien ijedten hőkölt hátra tőlem, nos, vámpír létükre eléggé beszari alakok az biztos.

- Minek köszönhetem az illegális látogatást? – tettem fel nyájas hangon a kérdést, amire igazából tudtam a választ.

- Kicsike Nessie-ke! – ironizált magabiztosnak szánt hangon Szandy – Úgy megnőttél gondoltuk meglátogatunk, hátha lenne kedved újra velünk élni, mint egy nagycsalád.

- Nem, Jackson döntött úgy, hogy nektek el kell – nyomtam meg erősen a „kell” szót – jönnötök. A másik meg az, hogy, ameddig veletek éltem sem azért tettem, mert kedvem volt hozzá. Azért éltem veletek, mert kényszerítettetek, a két kifejezés teljesen mást jelent.

- Csak nem még mindig apuciékat keresed? – gügyögött cinikusan Vivien. Ha nem lenne már elég nagy az önkontrollom simán neki vetem magam - elmélkedtem elfojtva egy morgást.

- Oh, nem, nem apuciékat keresem – vettem fel a hangvételt -, én elégtételt akarok.

- Elégtételt? Na, miért is? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét most Szandy. Úgy beszéltek felváltva hozzám, mintha már előre eltervezett lenne és ez a hangnem. Nem tetszett nekem, nagyon nem.

- Jackson elragadott a szüleimtől ők pedig meg sem próbáltam keresni – susogtam fenyegetően selymes hangon – sosem volt senkim, egyedül voltam, és igaz, ami igaz egyedül vagyok most is. De, és ez itt a mérvadó ti – mutattam a két szájhősre –, nem tudtok legyőzni, ártani nekem, megsebesíteni. Ja, és üzenem Jacksonnak, hogy legközelebb ő maga jöjjön el, mert veletek nem tudok mit kezdeni. Két csicska itt pattog, ugyan már! Mind tudjuk mi lesz ennek a vége.

- Na, mi? – úgy látszik, Viviennek már nem megy a fellengős beszéd stílus velem szemben.

- Halál – ezt az egy szót mély csend követte, szinte vágni lehetett a félelmet a szobában.

A Volturis életem alatt meg tanultam harcolni, nyom követni és a képességem minden részét tökéletesen alkalmazni. Veszélyes. Aro mindig ezzel a szóval jellemezte a különös hatalmat, amit kaptam a sorstól.

Hisztérikus nevetés szakította meg a gondolatmenetem. Odakaptam a fejem és láttam, ahogy színészien meglöki Szandy, Vivien vállát majd nevetgél tovább. Köhintettem egyet mire rám emelte tekintetét. Tudtam, hogy csak színészkedik. Vámpír tehát mennie kéne neki és az emberek előtt talán sikere is van, de az én szemem láttára kudarcba fulladt az előadása.

- Te ölsz meg minket? Olyanokat akarsz te – itt felém lendítette mutató ujját – megölni, akik már évtizedek óta vámpírok! Ez nevetséges! – most már határozottan hisztizett. Nagyot sóhajtottam majd válaszoltam.

- Egyáltalán nem az. Nomádok vagytok, úgy éltek, mint az állatok. Sárosan, koszosan és nem mellesleg undorító göncöket viseltek. Ha nem lennétek vámpírok már rég felevett volna titeket egy rakat húsevő baktérium – mértem őket végig lenézően. És valóban a lábuk – meg szinte mindenük - egy merő sár, és kosz a ruházatuk úgyszintén.

Morgást hozott magával a besüvített szél a nyitva hagyott ablakon. Itt vannak Jacob-ék de lényegében semmi szükségen rájuk. Azért vannak itt, hogy megvédjenek csak Jacob azt nem tudja, hogy engem nem kell megvédeni. Most meg főleg nem.

Mivel már jó ideje csönd állt be a komikus hármasunk között, és a morgás is azért jött, mert türelmetlenek odalenn, éreztem, hogy eljött az én időm.

- Jól jegyezzétek, meg amit mondani fogok, mert csak egyszer rágom a szátokba. Mondjátok meg Jacksonnak, hogy sok szeretettel várom, boldog vagyok, hogy eljöttetek ma hozzám. A pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőlem fog kapni. Most pedig kifelé! – vicsorodtam el, és fenyegetően közelebb léptem hozzájuk. Meg sem mozdultak, sőt Vivien szólásra nyitotta a száját, de el sem tudta kezdeni a mondandóját, mert a szobaajtón, és az ablakban is megjelent egy rézbőrű indián fiú.

A két bestia azon nyomban futásnak eredt, a két fiú pedig követte őket az ablakon át. Hallottam, ahogy a vékony sortok darabokra szakadtak átváltozásuk közben. Az ablakhoz sétáltam és beleszimatoltam a levegőbe, hogy megtudjam, merre jár Jacob.

- Jake! – szólaltam meg, majd kis idő múlva láttam, ahogy kijön a bokrok árnyékából már ember alakban – Gyere fel – mondtam halkan, de tudtam, hogy úgyis hallja. Profi mozdulatokkal felkapaszkodott a ház oldalán és könnyed rugalmassággal már benn is volt. Elkerekedett szemekkel nézett rám majd szólásra nyitotta szép ívű ajkait.

- Vámpír vagy. Hogy lehetsz most teljes értékű vámpír?

- Ez a képességem része. Ha akarom félvérből ember, vagy akár vámpír leszek. Emberként a testem képes változásokra, például a terhességre. Vámpírként a szívem lassabban ver, csak akkor érzékeled, ha arra figyelsz. Ezáltal a vérkeringésem is lassabb, na meg a vérem lehűl. Csak egy szabály van. Most ha ember akarnék lenni, előbb vissza kéne úgymond változnom félvérre, csak aztán emberré. Ha nem így csinálom, akkor akár örökké vámpír állapotba maradok.

- Hűha – pislogott döbbenten -, sosem találkoztam ilyesmivel.

- Nos, eléggé különc vagyok – motyogtam zavartam és éreztem, hogy ha tudnék, elpirulnék.

- Nem mondtam, hogy ez baj csak meglepődtem – mosolyodott el, én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék ezért eltereltem a témát.

- Jobb lesz, ha visszaadom a két szerencsétlennek a képességét – sóhajtottam.

- Elvetted? – kérdezte döbbenten.

- Blokkoltam – mosolyogtam rá, majd csettintettem és éreztem a megkönnyebbülést – Visszaváltozom – mondtam, de csak azért, hogy képben legyen, és láthassa azt, amit az előbb szavakkal jellemeztem.

Csettintettem, lehunytam a szemem és koncentráltam. Szívem erősebben dobolt a mellkasomban, a kezeimet ökölbe szorítottam. Bamm-bamm. Járt át újra a szívem berögződött ritmusa. Éreztem, ahogy a vérem felmelegszik, majd mintha újult erővel csörgedezne tovább ereimben. Vettem egy nagy levegőt, és a kifújásnál már nyitott szemekkel pislogtam Jacobra.

- Zöld a szemed – mondta csalódottan. Csalódottan? Talán nem tetszik neki?

- Igen – néztem rá értetlenül és mintha megeredt volna a nyelvem beszélni kezdtem – Régen barna volt. Aztán miután elraboltak napról napra megváltozott. Zöldes barna, majd méregzöld lett. Sokáig úgyis maradt, aztán élénkült most pedig ilyen – mutattam a szemeimre – fűzöld a színe. Talán nem tetszik?

- Jaj, ne érts félre! A te szemed a legszebb a világon – mondta hevesen – Én csak… csak… – dadogott, mintha nem találná a szavakat – úgy mondtam! – vágta rá végül.

Aztán mintha elvágtak volna mindent. A saját sikolyomat úgy hallottam, mintha egy másik embertől származna. Térdre estem, a kezeimet a halántékomra szorítottam. Homályosan láttam, ahogy Jacob az ölébe kap majd futásnak ered. Mintha láthatatlan erők az agyamat ostoroznák, és az nem tudja kivédeni a hirtelen és nem várt támadásokat.

Vivien és az a kiszámíthatatlan képessége. A jó és a rossz emlékeimet összekavarja majd úgy dobja vissza az agyamba, mint egy történetet. Ma már nem látok képeket. Érzelmek sokasága keserűen emészti fel az elmém, ennyi az egész. Fájdalom, harag, boldogság, szeretet, magány… annyi érzelem tátong bennem. A jó dolgok üresen vannak hagyva, bezzeg a rosszak! Minden rossz emlék, és érzelem telítve van.

Kellemes illatot éreztem. Nem otthon voltam. Cullenék. Jacob bizonyára elvitt hozzájuk. Melegség öntötte el a szívem, és ez könnyeket fakasztott. Istenem milyen régóta nem sírtam azért, mert valaminek örültem. Talán mielőtt elraboltak, akkor sírtam így szívből utoljára.

- Nessie! – éreztem meg a forró ajkakat a fülemnél amik Jake-hez tartoztak.

- Mmm, igen? – motyogtam még mindig lehunyt pillákkal.

- Nyugodtan maradj fekve, csak kérlek, mond el, hogy ez mi volt – hallottam Bella halk, de feszült hangját.

- Öhm… ez Vivien képessége okozta. Utoljára akkor használta rajtam, amikor szökésben voltam. Menekültem amerre csak lehetet és bevetette az aduászt. De annak már kb. két éve. Akkor kerültem a Volturihoz.

- Mi ennek a nőnek a képessége? – morogta Edward szinte mellőlem ezért rápillantottam. Szája összepréselve, szem bogara szurok fekete.

- A jó és a rossz emlékeket egyesíti, és így kap egy történetet. Egy ember képes belebolondulni, a vámpírok csak megzavarodnak, érzelem labilissá válnak tőle. A pajzsom segítsége nélkül már nem lennék épelméjű.

- Ez borzasztó – mondta Esme döbbenten.

- Hát igen. Kislányként nagyon sokszor használta rajtam. Általában a történet más volt, mégis ugyanolyan szörnyű és természetesen a magány meg a veszteség állt a központjában. Minden tiszta vér, az arctalan szüleim fekszenek mellettem holtan. Majd megjelenik egy tükör és látom, hogy a szám egy merő vér, a családom meg harapás nyomokkal tarkítva fekszik holtan. Gyerekfejjel majdnem megzavarodtam, hogy lehet tényleg így történt. Ma már tudom, hogy nem. Emlékszem, üvöltöttem, hogy valaki segítsen mégsem jött senki, egyedül voltam, de már mindegy. – fejeztem be halkam és felültem masszírozva halántékomat. Megtört tekintetek fogadtak, ahogy felnéztem. Emmett volt az első, aki hozzám fordult.

- Most milyen történetet láttál? – dörmögte halkan.

- Oh, már semmilyet. Meg tanultam használni a pajzsot, így csak érzések vannak, képek nem. Ez is emésztő, de elviselhető – mondtam elmosolyodva, és már tudtam: ideje elmondani a teljes igazat. Akár mennyire szégyellem, Cullenék megérdemlik, hogy tudják.

Második része: Minden a helyére kerül..? (befejező)

(Bella szemszöge)

Amióta csak megkerült nem bírom nem levenni róla a szemem. Legszívesebben zokogva a nyakába vetném magam és könyörögnék azért, hogy bocsásson meg. Mégis ez a döntés felelőtlen lenne és őt is megrázná. Luke és ő olyan egyformán különböznek. Nessie makacs és büszke míg Luke egy csupa jóindulat. Különböznek mégis olyan felemelő őket együtt látni. Edward szerint Nessie pont olyan külsőre, mint én. Nos, az ő esetébe pedig Lucassal van így.

Elmondja az életét. Azt az életet, aminek én, az édesanyja nem voltam része. Küzdöttem, Istenhez könyörögtem mégsem bukkantam a nyomára. A Sors hozta felém nem pedig én mentem elébe. Ha egy vámpír lehet depressziós, akkor nálam nagyon súlyosan jelentkezett. Mondhatnám, hogy rossz anya vagyok. Edward – amikor ezt mondom – mindig szelíden lehord. Szerinte ez nincs így. Pedig van benne valami. Luke-kal sem tudtam rendesen foglalkozni, mert minden időmet kitöltötte Nessie kutatása. Ezért is dohányzik. Tudja, hogy utálom mégis, azért csinálja, hogy figyeljek rá. Annyira remélem, hogy minden megoldódik, és végre egyszerre szerethetem őket, hármójukat.

Olyan gyönyörű nővé érett. Amikor elrabolták még csak egy kislány volt. Rózsaszín ruhába bujtatva, a kedvenc rongy babájával a kezében hurcolták el miközben sikított, ahogy a torkán kifért. Életem legszörnyűbb hangja volt az. Mindig is hálát adtam Istennek, hogy megáldott minket két ily gyönyörű gyermekkel, de lehetséges volna, hogy azért büntetett, mert minden a helyére került a Volturival szemben? Vagy, talán mert öröm-mámorban úszva vártuk az örökké valóság adta boldogságot? Nem tudom megérteni, hogy miért.

Viszont az sem értem, hogy lehet ennyi féle képessége? A családunkban senkinek nincsen e-fajta adottságai, Lucas sem örökölt semmi hatalom adta képességet. Át tudja adni a gondolatait, érzéseit egy érintéssel, na meg, ha akarja, akkor ez fordítva is működik. Egy érintés és halja az illető gondolatait. Hasznosabb, mint szeretett Edwardom folytonos, és kikapcsolhatatlan gondolatolvasása.

Engedem, hogy Jacob szeresse, ahogy csak tudja. Olyan volt Nessienek amíg kicsi volt, mint egy bébiszitter, a legjobb barátja. De aztán elhurcolták és Jake majdnem beleroppant. Erős. Nagyon erős, hogy még ma is talpon van. A legjobb barátom maradt és sokat sírt a vállamon egy-egy kudarcba fulladt akció után. Nem szégyellte. Előttem nem. Imádja a lányomat és én, mint az anyja jobb kézbe nem is adhatnám, mint Jacob. Mesélte a minap, hogy Nessie érdeklődést mutat feléje, pedig még nem is tudja, hogy kicsoda is valójában.

Érthető, hogy Aro nem tudta, ki is Nessie. Azoknak a vámpíroknak olyasfajta képességük van, ami leárnyékolja a keresett személy helyét, szagát és a vele töltött emlékeket. Ez történhetett Aroval és a többi Volturissal is. Manipulálták őket és ha Nessie rájön, hogy emiatt nem mondhatta el neki Aro, amit az agyat egy rejtett zugban tud, irtó haragra fog gerjedni. Aroékat biztosan nem bántja, de minket…

(Nessie szemszöge)

- Nos, öt éves forma gyereknek néztem ki amikor elraboltak és egy fa viskóba dugtak be hetekre élelem és víz nélkül. Az volt az érzésem mintha az emlékeimet csak úgy eltűntették volna. Próbáltam felidézni anyám arcát, de nem ment. Homályos barna üstököt vélek felfedezni egy-egy emlék közt, de mást nem. Mint kiderült, Vivien kiválóan ért az emlékek összekutyulásához, és törléséhez. Szandy manipulál, Jackson pedig elrejti egy adott személy jövőjét. Az emlék képeimet lehet, hogy kitörölte, de az illatokat, hangokat és érzéseket nem. Végtelenül szerettek engem, de mégsem kerestek és ebbe beletörődtem végül. Hittem abban, hogy kellek nekik és szeretnek annyira, hogy megkeressenek, de nem tették. Aztán végülis nehezen ment volna nekik miközben nem volt semmi támpontjuk. A jövőm eltűnt az emlékeimmel együtt, na meg manipuláltak is. Nem hibáztatom őket, hogy nem találtak meg, főleg nem, hogy nem kerestek. Veszett ügy volt idő, és erő pocsékolással együtt véve. – vallottam keserűen.

- Amikor kiengedtek a viskóból ott állt velem szemben Szandy és a szemeimet fürkészte. Manipulált, és azaz idő ki is esett. Kihallgattam őket amikor kevésbé voltam illuminált állapotba és megtudtam, hogy azért raboltak el, mert a legenda szerint létezik egy gyermek aki a legerősebb fél-vámpír az egész világon. Senki és semmi nem tudja legyőzni, mert minden vámpír erejét uralja és akárkit megbír ölni akár egy pillantással is. Megtudtam, azt is, hogy két hónapon keresztül lettem bábként uralva és közben képeztek, hogy előcsalják belőlem az állatot. Mindig kudarcot vallottak s ez egyre nagyobb haragra gerjesztette őket. Amikor erre rájöttem, olyan érzésem volt, mintha egy burokból kiszabadultam volna és rám tört a hiány érzet, hogy mennyire hiányzik az anyukám illata és meleg ölelése. Sírni kezdtem és szaladtam amilyen gyorsan csak tudtam. Végül utolértek mert akkor még nem voltam elég halk – itt egy pillanatra megálltam és lehunytam a szemem. Kellett egy kis erő a folytatáshoz mert most következett a történet durvábbik része.

- Hozzak egy kis vizet? – kérdezett halkan Esme.

- Nem köszönöm, inkább folytatom – mosolyodtam el, majd nagy levegőt véve elkezdtem az első verés részletes leírását – Jackson brutális megragadta a nyakam és egy közeli több száz éves fenyőhöz vágta a testem. Rugdostak, és ütöttek ahol értek. Visítottam, kértem, hogy: ne! De nem hagyták abba. Végül amikor már teljesen véres voltam egy nagy sáros pocsolyába dobtak és ott hagytak. A magammal hozott rongy babát ölelve kimásztam onnan és elbújtam a levelek közé és vártam a halált ami csak nem jött. Sírtam és könyörögtem. Anyámat szólongattam és tudtam: ez még csak a kezdet.

Mivel nem értek el nálam semmit, ami a legendás gyerekre utalna, ezért amint felépültem tovább mentünk, más vidékre.

Három éves voltam akkoriban, és egy öt évesnek feleltem meg.

- Egy év múlva sem történt változás de akkor már még nagyobbnak tűntem. A ruháim Jackson áldozataitól maradtak rám és gyűlöltem hordani, szinte égette a testem. Arra is kényszeríteni akart, hogy embert öljek, de inkább kiálltam a verést, mint hogy embereket bántsak. Manipulálva kitudja hányat öltem meg… - hajtottam le szégyenkezve a fejem. De ekkor meghallottam az éles, de mégis csilingelő zokogást a mellettem levő fotelból. Bella a tenyerébe hajtotta a fejét, barna haja előre hullott így nem láttuk az arcát. Könnyek nélküli zokogása melengette a szívem. Soha, senki nem sírt értem.